2016. 03. 27.

3. fejezet

Bár két nap késéssel, de végre meghoztam a 3. fejezetet, amiben megismerkedhettek néhány sor erejéig a másik főszereplőnkkel, Nate-tel. Akik olvasták a régi változatot, azoknak kicsit talán meglepő lesz, ugyanis (szerintem) elég sokat változtattam a személyiségén, igyekeztem izgalmasabbá tenni, mert korábban többen unalmasnak találták.
Jó olvasást kívánok :)
________________________________________________________________________________

3. fejezet: Kávé-incidens

Az évnyitó pont olyan unalmas volt, mint minden évben, de nem is vártunk tőle többet. Míg én az olvasással voltam elfoglalva, Jenny a körmét lakkozta ki halványrózsaszínre, Stella merengve bámult maga elé, miközben ki tudja, min gondolkodott, a Bellák pedig halkat beszélgettek egymás között – ezt is csak azért tehették meg, mert hátul ültünk, különben elvárták volna a teljes figyelmet.
A terem csendjét a nehéz ajtó nyitódása törte meg. Minden tekintet az újonnan érkező felé fordult. A Bellák rögön abbahagyták a fecsegést, Jenny letette a körömlakkját, én pedig visszacsúsztattam a táskámba az ebook olvasómat. Ismertük már annyira az iskolai szokásokat, hogy tudjuk, itt műsor lesz.
A diák, aki késve érkezik az évnyitóra, halott ember. Az igazgató nagyon büszke a beszédére, és bárki, aki meg meri ezt szakítani, egész éves szívatásra számíthat tőle, és az összes többi tanártól – pláne, hogyha nem tudja megfelelően lereagálni a helyzetet. Márpedig nekem úgy tűnt, hogy ő biztos nem fogja tudni.
– Ki ez? – súgta oda nekünk Anabella, mire megvontam a vállam.
– Fogalmam sincs, sose láttam még.
– Helyes – jegyezte meg Mirabella, de hogy ezt honnan vette, azt nem tudom. A fiúból ugyanis nem sok látszott. Közepesen magas volt, fekete farmert, és szürke pulóvert viselt, melynek kapucniját a fejére húzta, alóla csak néhány világosbarna hajtincs lógott ki. Táska egyáltalán nem volt nála.
Miután belépett a terembe, csak egy gyors pillantást vetett az összegyűlt tömegre, majd lassú léptekkel egy üres szék felé indult az első sorban. Végül a barna hajú lány mellé ült le, aki a helyeket szerezte nekünk. Mindenki csendben várta, hogy valaki megszólaljon – az új srác vagy az igazgató –, de végül egyik sem történt meg. Valószínűleg a beszéd utánra halasztja a fejmosást.
– Kíváncsi vagyok, ki lehet az új srác – mondta Jenny, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a későről.
– Nem tűnik nagy számnak – feleltem gúnyosan.
– Ó, ez esetben nem gond, ha lecsapok rá, ugye? – Csak most jöttem rá, hogy Jenny pont ezt a választ várta tőlem. Ez a szokás már régóta kialakult közöttünk: addig nem kezdeményezett egy fiúnál, amíg biztos nem volt benne, hogy nekem nem kell. Will után hogy is merte volna?

Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy mit feleljek. Az új fiú nem volt az esetem, azt már nagyon régen megfogadtam magamnak, hogy sosem kezdek rosszfiúkkal, márpedig ő pont annak látszott. Semmi szükségem nincs drámákra, és nehezen irányítható, önfejű pasikra. Nekem olyasvalaki kell, aki lesi minden kívánságomat, és úgy viselkedik, ahogy elvárják – ahogy én elvárom – tőle. Tehát Újsrác semmiképp nem játszik nálam.
Valamiért mégsem akartam őt Jennyvel látni. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, hiszen semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem Újsrác, de ahogy arra gondoltam, hogy Jenny és ő… Egyszerűen helytelennek éreztem. Éppen ezért gyűlöltem az ilyen helyzeteket, amikbe drága „barátnőm” állandóan belekevert. Ha azt mondom neki, hogy ne jöjjön össze vele, azt feltételezné, hogy érdeklődöm Újsrác iránt, ami rossz hírbe keverne engem. Még csak az kéne, hogy egy ilyen alakkal hozzanak össze egy pletyka erejéig! Mit tenne ez a népszerűségemmel? Ha viszont azt mondom, hogy nyugodtan jöjjön össze vele, kényelmetlenül érezném magam a korábban említett indok miatt. Éppen ezért ravaszabb megoldáshoz kell folyamodnom.
– Csak nyugodtan – válaszoltam könnyedén, és pillantásomat Újsrácra vetettem, mintha csak meg akarnék győződni róla, hogy valóban ott van, nem csak képzeltem az előbb a látványos belépőjét. És valóban, azóta halkan beszélgetni kezdett a mellette ülő lánnyal, s közben még csak észre sem vette az igazgató szúrós tekintetét. Azt hiszem, neki már annyi, ami a tanulmányait illeti. – Hogyha teljesen tönkre akarod tenni a jó híredet, nyugodtan összejöhetsz vele, én nem akadályozom meg.
– Ezt meg hogy érted? – A fölényes mosoly egy pillanat alatt lehervadt az arcáról. – Mi a gond vele?
– Jaj, Jenny drágám, néha annyira figyelmetlen vagy – mondtam kedvesen, mintha csak aggódnék a barátnőm miatt. Mindenki jól tudta, hogy színjáték az egész, ettől függetlenül mégis mindig úgy tettünk, mintha igaz lenne, és valóban számítana nekünk a másik. Minden szép is lenne egy olyan világ, ahol az emberek törődnek egymással… Kár, hogy ilyen csak a tündérmesékben létezik, a mi társaságunkban még véletlenül sem fordulhat elő. Nálunk az érzelmek egyenlők a gyengeségekkel. – Nézd csak meg jobban a fiút! Mi jót tudnál mondani róla?
– Hát, jóképű.
– És még?
– Ennyi nekem elég, mindenki irigykedni fog, hogy vele járok – vágta rá határozottan, de a többiekkel ellentétben engem nem csapott be. Én láttam a tekintetében a megingást, ahogy végiggondolta újra a tervét, hogy vajon tényleg megéri-e kikezdenie ezzel a fiúval.
– Tehát nem zavarna téged, hogy nincs pénze szép helyekre vinni téged? Mert nézd csak meg, milyen ruhákat hord! Aki így öltözködik, az biztos nem gazdag családból származik.
– A pénz nálam nem akadály, apuéknak van elég.
– Nos, te tudod. De a barátaival azért vigyázz.
– Milyen barátaival?
– Hát, a hozzá hasonló srácoknak gyakran keverednek rossz társaságokba.
– Jaj, Cornelia, ne vedd ilyen komolyan, csak annyit mondtam, hogy bejön. Előtte még úgyis utánanézek kicsit a hátterének. – Ahogy Jenny felcsattant, rögtön tudtam, hogy nyertem. Sikerült eltántorítanom a céljától, hogy bepróbálkozzon Újsrácnál, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyóan ez veszettül jó érzés volt.

Ezután nem sok szó esett Újsrácról, aminek kifejezetten örültem. Nem akartam, hogy bármi elvonja a figyelmemet a tökéletes barát megtalálásában, ezért amint befejeződött az évnyitó ünnepség, azonnal munkához is láttam.
Mielőtt azonban belekezdenék a tervem boncolgatásába, hadd magyarázzak el nektek néhány dolgot az iskolánkkal kapcsolatban, az Appleby gimi ugyanis rengeteg különlegességgel rendelkezik. Ezek egyike pedig az első tanítási nap, amikor valójában még nem folyik tanítás, de még csak osztályfőnöki óra sem, ahogy máshol szokás. A mi iskolánk nagy hangsúlyt fektet az órarenden kívüli szabadidős tevékenységeknek, éppen ezért mindenkit köteleznek is arra, hogy legalább egyen részt vegyenek. Az első nap azzal telik, hogy a különböző klubok bemutatkozását nézhetjük végig, mindenki szabadon mászkálhat egyik tanteremből a másikba. „Izgalmas” dolgokat próbálhat ki, részt vehet rövid sportversenyeken, kvízeken, az írók véleményt kérhetnek a műveikről az Irodalmi Klub tagjaitól, vagy akiknek ahhoz van kedve, akár modellt is állhatnak a Festő Klubnak. Összefoglalva tehát egy egész napot pocsékolunk el azzal, hogy olyan dolgokban veszünk részt, ami egyáltalán nem érdekel minket. De természetesen senki sem panaszkodik miatta, mert addig sem kell tanulni.
– Úú, nem is tudom, idén hova menjek – csillant fel Stella szeme, mikor szóba került, hogy milyen klubot látogassunk meg. Na, igen, ő azon kevesek közé tartozik, aki lelkesedik az ehhez hasonló badarságokért. Nincs mit tenni, Stella sosem az eszéről volt híres. – Cornelia, te melyik klubot nézed meg?
– Még nem tudom… – válaszoltam, miközben a folyosóra kitett szórólapok egyikét tanulmányoztam. Időközben ugyanis a tömeggel együtt kijöttünk a tornaterembőé, és elkezdtük megtervezni a napunkat. Sajnos arról, hogy melyik évben milyen klubok mutatkoznak be, sosem értesülünk előre, ami rettentően idegesített – szerettem mindent előre megtervezni, de ezt nem tudtam.
Természetesen nem akartam húzni az időt, ezért még csak nem is gondoltam arra, hogy érdekfeszítő klubokat keressek. Inkább azt próbáltam kitalálni, hogy az általam kiszemelt fiúk vajon melyiken fognak részt venni.
– Na, megvan. Szurkolókat megyünk nézni – jelentettem ki. Jenny homlokráncolva fordult felém.
– Nem tudtam, hogy érdekel téged az ilyesmi. – Megráztam a fejem.
– Nem is. – Valamiért elterjedt az a klisé, hogy a legnépszerűbb lány a gimiben a pomponlányok vezetője, de hadd ábrándítsalak ki titeket: attól, hogy ostoba visongó tinilányok vezetői lesztek, még nem váltok automatikusan népszerűvé. Ahhoz ugyanis az kell, hogy mindenkivel el tudjatok csevegni, elég jól nézzetek ki, hogy felfigyeljenek rátok, tiszteljenek titeket, és – ó, persze –, az is kell, hogy a legjobb pasival járjatok. Én tehát a lehető legközelebb álltam ahhoz, hogy elnyerjem ezt a pozíciót – már ha nem szereztem már meg most, a pasi nélkül –, és nem volt szükségem ehhez rövid szoknyában táncolni az egész iskola előtt. – Viszont a bemutatkozójuk a Futball Klubbal együtt lesz, ahol minden bizonnyal ott lesz Aiden.
– Hát persze, hiszen ő az egyik jelölt a focicsapat kapitányi címére – jegyezte meg Stella, mire elégedetten bólintottam.

Miután ezt eldöntöttük – vagyis, én eldöntöttem – elindultunk a focipálya felé (nem a tornaterembe, ahol az évnyitó volt, hanem a kültéri sportpályához). Én haladtam elöl, magas sarkú cipőmben határozottan lépkedve, kihúzott vállal, büszke tartással – pont, ahogy annak idején anya tanította nekem. Egyszer azt mondta, hogy nem számít, hogy néz ki valaki, lehet akármennyire szép, ha nem tudja jól előadni magát, és úgy járni, valamint viselni a ruháit, mintha ő lenne a világ legkecsesebb nője, semmit sem ér a jó tulajdonságaival. Hiszen vannak dolgok, amikkel születünk, és vannak, amiket muszáj megtanulnunk, ha érvényesülni akarunk ebben a társadalomban.
Azonban hiába vagyunk magabiztosak, vannak olyan helyzetek, amikor az önbecsülésünk egy pillanat alatt összedől. Ilyen volt például az első találkozásom Nathaniel Greyjel. Az egyik pillanatban még elgondolkodva lépkedtem a folyosón, mosolyogva köszöntem rá az ismerős arcokra, néha leálltam beszélni velük egy-egy mondatot, csakhogy fenntartsam azt a látszatot, hogy érdekel, mi van velük, a másikban pedig a földön kötöttem ki, fehér blúzomat sötét kávéfolt áztatta el, és mindenki szánakozva méregetett.
Sokféle helyzetre felkészültem már életemben. Tudom, mit kell tenni, ha egy gyanús követ az utcán éjjel, ahogy azt is, hogy mi a legjobb módja egy nem kívánatos pasi lekoptatásának. Az viszont korábban sosem fordult meg a fejemben, hogy mit tennék akkor, ha a titokzatos Újsrác véletlenül rám önti a kávéját.
– Bocs – mondta, majd felvette a földről a mellettem heverő, immáron üres papírpoharat. Egy könnyed mozdulattal a folyosó másik felében lévő kukába dobta, kikerült, és folytatta az útját.
Ezt. Nem. Hiszem. El.
A pasi egész egyszerűen levegőnek nézett engem.
Sok minden megfordult akkor a fejemben, de a gondos tervezgetés egy pillanatra sem. Oké, hogy általában megfontoltan és kimérten viselkedtem, ekkor azonban elszakadt nálam valami. Azt hiszem, így még sosem aláztak meg.
– Ez most komoly? – csattantam fel. Újsrác, aki ekkorra már igyekezett utat törni a körülöttünk keletkezett tömegen, most megtorpant, és visszafordult. Azt hiszem, most nézett először rám. Gyorsan végigmért, de az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Általában ezután következett, hogy a fiúk észreveszik, kivel van dolguk, és igyekeznek a kedvemre tenni, már csak azért is, mert jól nézek ki, de rajta a legkisebb érdeklődést sem láttam. Két kezét szürke kapucnis pulóvere zsebébe rejtette, fejét enyhén lehajtva tartotta, így a kapucnija eltakarta az arca egy részét, csupán néhány elszabadult, világosbarna hajtincs látszott ki alóla.
– Mi? – kérdezett vissza, ha engem kérdeztek, a lehető legbunkóbb módon.
– Nem gondolod, hogy ha felborítasz valakit, és még a kávédat is ráöntöd, esetleg mondanod kellene valamit?
– Mondtam, hogy bocs – vonta meg a vállát. A hangja mély volt, és reszelős, mint aki most ébredt fel, vagy legalábbis egy egész éjszakát végigkiabált egy rock koncerten. – Gondolhatod, hogy nem direkt csináltam.
– Nos, a reakciódból ítélve nem voltam lehettem benne biztos.
– Mit vársz tőlem, segítselek fel, Hercegnő? – kérdezett vissza gúnyosan, ezzel érzékeltetve, hogy az utolsó dolog, ami eszébe jutna, hogy felsegítsen a földről.
– Az lenne a minimum, de ne aggódj, nem kérek egy ilyen alak segítségéből, mint amilyen te vagy. – A gúnynevét inkább nem is tettem szóvá. Gyorsan felpattantam, megigazítottam a ruhámat, és próbáltam nem az ingemen átütő forró kávé égető érzésével törődni.
– Aha. Akkor jó – zárta le, majd sarkon fordult, és elsétált. Nem pont ez volt az a reakció, amire számítottam. Egész végig nemtörődöm volt, mint akit fárasztana az élet, és csak egy hisztis libát látna bennem. Gyűlöltem, hogy első látásra ilyen kevésre tart engem, ezért fel akartam dühíteni. Azt hittem, ha lekicsinylően beszélek róla, és nyíltan kijelentem, hogy számomra ő olyan jelentéktelen és szánalmas, hogy még csak arra sem méltó, hogy felsegítsen engem a földről, akkor valamiféle érzelmet fog mutatni. Hogy dühös lesz rám, kiabál, vagy veszekszik, de semmiképp sem ilyen hűvös nyugalommal fogadja minden sértésemet. Erre mit csinált? Elfogadta a becsmérlésemet, még csak eszébe sem jutott tovább boncolgatni azt, vagy védekezni ellene. Egy mondatával sikerült legyőznie, és még csak meg sem erőltette magát.

Mindenki döbbenten bámult utána. Végül Jenny volt az, aki először felocsúdott, és természetesen nem bírta ki anélkül, hogy ne tegyen hozzá a jelenethez egy csípős megjegyzés.

– Azt hiszem, ezt a kört ő nyerte, Corn. – A hangja elégedettséget türközött, ami majdnem annyira feldühített, mint Újsrác. Eddig nem volt vele semmi tervem, de az iménti akciója miatt kénytelen voltam vele is foglalkozni. Senki sem úszhatja meg, ha így megaláz engem. Ezért még meg fog fizetni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése